2010. dec. 12.

Macaron, a süti, amin szívesen meghízok

Mivel az utolsó darabot rágcsálom a tegnapi beszerzésből, és elkeseredtem, hogy most februárig esélyem sincs újat venni, legalább leírom, hogy miért jó.
A macaron-ról mindenki rögtön Párizsra asszociál, mert ugye a franciák különlegessége, de mi Londonban szereztük be a túléléshez szükséges adagot, a Harrods egy apró pici kávéházában, ami olyan igazi kis Párizs a nyüzsgés közepén. Otthon is árulnak pár helyen macaron-t, de az vicc kategória az eredetihez képest, mert rohadt nehéz jó macaront sütni, és ha egyszer megkóstoltad, egy életre rajongó leszel.
A Laduére boltja úgy van berendezve, mintha XIV.Lajos valamelyik partiján sétálgatnánk, már csak ezért is megéri bemenni, hogy a sok angol után élvezzük a francia miliőt, a púder színű, és aranyozott elegáns bútorok között igazi Blair Waldorf-nak éreztem magam. A hosszú pult mögött ott sorakoznak a különféle csábító sütik, de mi céltudatosan a ikonikus mini macaron-okra koncentráltunk. Olcsónak nem olcsó, de nem az a fajta édesség, amiből sokat kellene enni, mindegyik egy külön varázslat. Azért nekünk elég sokat sikerült megkóstolni, mert Ikukoval megosztottunk a szerzeményeinket. (Zárójelben megjegyzendő a csomagolás, ami gyönyörűséges, a megtestesült elegancia. Én a púder-zöld aranyozott dobozkát választottam, aztán mióta kiürült, ékszeres ládikaként funkcionál.) A lényeg igazából, hogy soha nem gondoltam, hogy ilyen harmonikus ízvilág összehozható egy apró sütiben. Komolyan át kellett értékelnek az eddigi gasztronómiai élményeimet, és legszívesebben most összeszedném minden cuccomat, az első géppel repülnék Párizsba, és könyörögnék a Ladurée-nél, hogy felajánlom nekik az életemet, csak tanítsanak. Ránézésre valamiféle édes, habcsókszerűséget vártam, de hát a hülye előítéleteim...A macaron nem édes, legalábbis ha jól van megcsinálva. Nagyon vékony, roppanós hártya veszi körül a belső habkönnyű krémet, és az íze...nem hasonlítható semmihez. A csokis például olyan igazi kesernyés csoki ízű, a citromos finoman savanyú, a kedvencem, a rózsás-gyömbéres pedig leírhatatlan álom. Nem fogom őket harapásról harapásra elemezgetni, de olyan muszáj megismételni élmény. Nyálcsorgatás vége.

2010. dec. 7.

My Blueberry Nights

Olyan jól haladtunk a mag. meeetingeken, hogy már kész a címlap, meg a tartalomjegyzés, már csak egy dupla oldalas editorial hiányzik, azt meg Ericával holnap megcsináljuk.
Pénteken egyszerűen muszáj volt lazítani, D.-vel elmentünk vacsizni, közben befutott Alex meg Ikuko, és csatlakoztak ők is. D. aztán ment operába, mi meg át egy kocsmába, ahol aztán kiderült, hogy kifogytak a forralt borból, be kellett érnünk simával. Pedig Ikukonak már lassan egy hónapja a forralt bor szépségeiről beszélek. Jó kis este volt megint, mióta itt vagyok, nem nevettem ennyit. Szombaton Ikukoval kettecskén elindultunk körbenézni a pubokban, hátha találunk valami jót. Olyan jót találtunk, ami a legjobb, legolcsóbb koktélos hely Oxiban. És még a zene is jó. Meg állítólag a kaja is, azt nem tudom, Ikuko polipot evett, amitől nem lettem túl éhes. Később amikor megéheztem átmentünk egy kínaiba, az is szuper volt, aztán vissza a bárba. Valamikor éjfél körül érhettem haza, még olvastam kicsit, elaludtam, éééééés vijjogás! Tűzriadó, remek. Valószínű már mindenkinem elmeséltem, de azért leírom, hogy igazi tűz volt, olyan nagy, hogy szerencsétlen L block lakók az ablakon ugráltak ki, mert az ajtót elzárta a tűz. Jöttek az oltók, meg a rendőrség, mi meg kint fagyoskodtunk vagy másfél órát, közben Kirsty pánikrohamot kapott, és rám zuhant. Elég félelmetes volt az egész, mert valami idegen bejutott a koleszba, és direkt gyújtogatott, folyik a nyomozás, meg minden. Brrr. Már csak 9 nap. Ezek után elég kómásan telt a vasárnap, nem is emlékszem mit csináltam, csak arra, hogy enyhén sokkos voltam.
Tegnap bénáztam, be kellett mennem a suliba leadni egy vázlatot, gondoltam sétálok egyet, aztán vissza meg buszozok. Ez persze nem sikerült, itthon hagytam a bérletemet, jöhettem haza tök sötétben, hidegben a félelmetes erdőn át. Most egy ideig nem nézek Criminal Minds-ot.
Ma Ikuko hívott, hogy menjünk el egy SU meetingre, lesz ingyen forralt bor, meg miced pie. Fincsike volt, énekeltünk karácsonyi dalokat is, olyan hangulatos lett volna, ha nem futok össze Sam-mel, akivel már három randit lemondtam (köztük a ma estét is). Na segáz, kicsit ciki volt, de legalább máskor biztos nem hív.
Most nagyon gondolkozom, hogy csináljak-é spagettit, de már 11 óra, lehet nem kéne. (De meg van bontva, és nem lenne szép veszni hagyni.) napi dilemma. Annyira lassú a netem, hogy inkább kikapcsolom mielőtt megbolondulok tőle. Megyek edzeni.
u.i.: azt magyarázzátok meg nekem, hogy a panna cotta miért számít olyan nagy presztízsű édességnek? már sokadszor eszek, nem is rosszakat, de nem tud lenyűgözni

2010. nov. 30.

Egy gésa emlékiratai

Vasárnap elmentünk japán étterembe. Nagyon kedves, barátságos hely volt, meleg teával fogadtak, és a kaja is ízletes volt. Mivel cikinek éreztem, hogy villát kérjek, gyorsan, és ügyesen, magamat is meglepve sikerült megtanulnom pálcikával enni. Meg is lettem dicsérve :) Utána beültünk egy pub-ba, a lényeg az volt, hogy jó meleg legyen, és lehessen desszertet kapni. Boldogan faltuk a folyós belsejű csoki tortát, az otthonos forralt bor illatban, és nagyon elégedettek voltunk magunkkal. Mivel Jurgának, és Alexnek is problémáik vannak a lakótársaikkal, egyre gyakrabban merül fel, hogy menjünk együtt albérletbe. Ilyenkor mindig elszomorodom, mert Ikuko jövőre már nem lesz itt, és nem jöhet velünk. Az éjszaka hosszúra nyúlt, nem tudtam egymás után rakni a gondolataimat, reggelig szenvedtem a leadandó magazin research diary-vel. Persze mint mindig, most is sikerült befejeznem, utána ledőltem aludni. Délután felébredtem, és rájöttem, hogy nincs itthon csoki. Kabát föl, pizsiben rohantam a boltba, és imádkoztam, hogy a csuklya alatt ne ismerjenek meg.
Kedd: Borzasztó éjszaka, még rosszabb reggel. Összeégett testű emberekről álmodtam, nem csörgött a hülye órám, mázlim volt, hogy felriadtam, amikor elindultak felém a zombik. Az órára nézve kaptam egy kisebb sokkot, magamban elénekeltem, hogy 'hajnalodik, kiugrom az ágyból', és bevetettem magam a forró víz alá. A szobámba visszatérve elkövettem azt a hibát, hogy kinéztem az ablakon, és így sajnos az a nem sok életkedvem is elpárolgott, amit a zombik meghagytak. Kint térdig ért a hó. Itt már egyértelművé vált, hogy a buszt lekéstem, úgyhogy nyugodtam tempóban kortyolgattam a kávémat, aztán felkaptam a legkényelmesebb ruháimat, három pulcsi, sportcipő, kabát, sál, sapka, mint aki az északi sarkra indul. Mióta itt vagyok még szerintem senki nem látott magassarkú nélkül, ezt is el kell kezdeni. Azért elindulva őszintén reméltem, hogy nem futok ismerősbe, és a biztonság kedvéért a fél arcomat bebugyoláltam a rikító kék sálamba, csak a megviselt, karikás szemeimnek maradt rés. Jóval előbb el kellett indulnom az egy percre lévő buszmegállóhoz, mert hajnalban még minden tiszta jég és hó, én meg képes vagyok seggre esni a legminimálisabb csúszós felületen is. Elég nagy koncentrációt igényelt, de baleset nélkül elértem a megállót. A rejtőzködés persze nem jött össze, régen látott kedvenc Georgeom érkezett meg pár perc múlva, és kezdett lelkesen faggatni, hogy mi van velem. Őt látva újraértelmeztem a fáradtság fogalmát, és megállapítottam, hogy én a látszat ellenére még a közelébe sem érek az igazi karikás szemeknek. Neki még csak most kezdődtek a leadandós időszakok, közben napi 12 órákat dolgozik. Jááj :S De amilyen béna, év elején nem kért bérletet (pedig nekünk koleszosoknak ingyen járna), mert hogy ugye ő mindenhova bicajjal jár. Most meg szív, mert a térdig hó, térdig sár határozottan unlike. Na mindegy, megígértem, hogy beugrom hozzá pénteken vagy szombaton.
Az órámról persze késtem 10 percet, de Adrian ugye imád, úgyhogy nem szidott meg. A mai nap lényege később érkezett a Publishing Principles értékelések formájában :) Nem buktam meg!!! A végső százalékomat még sajna nem tudom, de kb. olyan 65-70 körül mozgok, ami ünneplésre méltó! Főztem is ünnepi spagettit, most meg megint csoki problémám van, le kéne futni a boltba.
Ja, és van egy kép is, a japán étteremben készült, Ikuko és én pózolunk pálcikával.

2010. nov. 27.

Téli mese

Na, hát igazából most írnom kéne a hétfői magazinos beadandókat, de nincs hozzá sok kedvem, inkább írok ide, mert megint elhanyagoltam ezt a blogot. Harry Pottert egyébként megnéztük, jó volt, majd még párszor meg kell néznem. Utána beültünk kocsmázni, meg vacsorázni, olyan kellemes kis laza péntek este volt.
Hétfőn jól elaludtam, majdnem lecsúsztam a szokásos hétfői könyvtörténet határidőről, kedden Jeremy-ék előadást tartottak, és bár Jeremy-t elég irritáló valakinek tartom, jól tud beszélni közönség előtt. A többi napon idegeskedve írtam a pénteki könytörténet beadandómat a paratextuális elemekről a gyerek irodalomban. Nem mondom, hogy nem lett összecsapva a vége, és igazából jó pár szóval kevesebbet írtam, mint kellett volna, de egyszerűen nem fért bele több. Azért megbukni nem fogok. El kéne már dönteni, hogy a média tanulmányt miről írom, de Mr.Sean rohadtul semmit nem mond, hogy hogyan, meg miről kell írni. Végülis még van két hét. Csütörtökön odáig jutottunk a kis magazinos csoportunkkal, hogy eldöntöttük, miről írjuk a business to business magazinunkat, és szerveztünk egy it meetinget jövő hétre, hogy megcsináljuk legalább a címlapot. Pénteken rájöttem, hogy nem vagyok teljesen hülye, ehhez kellett a könyvtörténet óra, ahol a szemináriumon mindig ilyen 10-es csoportokban vagyunk, és könyveket elemzünk. Mivel az én párom legtöbbször Ikuko, aki kijelentette, hogy ő meg nem szólal, meg úgy egyébként sincsenek ötletei (vagy nem mondja őket), így rám marad minden. Most kivételesen Wess is velünk volt, ketten próbáltunk összeokoskodni valamit az olyan cseles feminista kiadókról, mint a Virago. Ja, azt el is felejtettem, csütörtökön jött hozzánk vendég előadni a bácsi, akinek elfelejtettem a nevét, de van egy elég menő contract publishing cége. Akár érdekes is lehetett volna, de semennyire sem érdekel a contract publishing, az tipikusan az a rész, amivel semmiképp sem akarok foglalkozni.
Hétvégére itt maradtam hármasban a fiúkkal, de Dave elbújt a szobájában, szóval csak Alival főztünk spagettit, és ittunk valami fehér rumos gyümölcslevet, ami egyébként egész jó volt, két üveggel is elfogyott. Nem is értem, hogy telhetett el egy hét tűzriadó nélkül. Ma egyébként találkoztam magyarokkal, vagyis ez kis túlzás, mert csak hallottam beszélni őket, de nem mertem oda menni, félek az idegenektől.
Holnap a japán lányok, Jurga, Alex, meg én megyünk együtt ebédelni valami japán helyre, utána megnézzük a vásárt, meg iszunk forralt bort. Drukkolok, hogy ne essen a hó, csizma nélkül nem mókás az élet, de olyan ocsmány csizmákat lehet kapni, hogy fujj.
Elkezdek tanulni, mert délben találkozunk a többiekkel (ki eszik olyan korán :O), és előtte még hajat is kéne mosnom.

2010. nov. 17.

Egy nehéz nap éjszakája

Csuda napokon vagyok túl. Vagyis inkább a kedd volt a csuda.
Kellett csinálni pp-re előadást commissioning témában, csoporttársaim Alex, és Jane, a prezentáció pedig a félévi jegyünk 50%-a. Persze mivel szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni, hétfőn éjfélkor még nem tudtam, miről fogok beszélni, és úgy döntöttem, inkább lefekszem aludni. Fél 4-kor kipattantak a szemeim, hogy tejóisten, sürgősen írnom kell egy vázlatot, mert ez égés lesz. Amilyen zseni vagyok, nem lett égés, sőt. Bob nagyon megdicsért minket, és ahogy láttam, amiket közben firkálgatott, elég jó jegyet fogunk kapni. Ezennel kijelenthetem, hogy egy tárgyból már majdnem egészen biztos, hogy nem fogok megbukni. Komolyan aggódni már csak a média miatt kell.
Miután hazaértem, kimerülten rogytam le olvasni egy kicsit, és meglepődve nyitottam ki a szemem fél 11-kor. Ez a délutáni alvás nagyon jó dolog. Nekiálltam filmezni, mielőtt visszafekszem, aztán háromkor elkezdett vijjogni a tűzriadó. Igen, már megint. Egészen röhejes. Ezúttal nem volt tűz, sőt csak tök véletlenül kapcsolt be a rendszer. Valószínű jobban megviselt volna, ha már alszom, így csak rezignáltan ballagtam a kötelező gyülekező helyre, és aludtam utána délután kettőig.
A mai nap főleg abból állt, hogy készültem a holnapi mag.pub.-ra. Össze kellett állítanunk egy képes "portfóliót" olyan képekből, amik valamiért jellemeznek minket. Persze még nincs kész, a kiválogatott 300 képet kéne leredukálni kábé 30-ra.
Közben lelkesen bújom a kedvenc gasztroblogjaimat, hogy mire 28 nap múlva hazaérek, már kész tervem legyen a karácsonyi menüről. Eddig nagyon vonzó recepteket találtam, folyik is a nyálam. Jó lenne előre tudni, hogy mennyire lesz hideg karácsonykor, mert ez nagyban befolyásolhatja a megfelelő ételek kiválasztását.
Pénteken megyünk Harry Pottert nézni Ikukoval, már alig várom :) Reméljük lesz jegy. Aztán a jövő hét még kemény munka két határidővel. Ünnepélyesen megfogadom, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra! Valamikor már nagyon be kéne iktatni egy Londonozást, meg egy fodrászt is.

2010. nov. 10.

44 nap

Ennyi maradt karácsonyig. Én meg 36 múlva megyek haza.
Itt már kezd egyre karácsonyibb hangulat lenni, köszönhetően a megszárított narancshéjnak, és annak, hogy brutálisan befűtöttem, miközben kint süvít a jéghideg viharszél. A karácsonyi vásár bódéit hétvégén húzzák fel, de a boltokban már vár mindenkit a White Christmas és a Halleluja. No meg a remek akciók, mint a Pringles 1-et fizet 3-at kap csele, amivel rövid úton teszik függővé az emberiséget, és veszik át a hatalmat a világ felett. Minden nappal egyre jobban kívánom a forralt bort (vagy legalább a rumot), de csak lötyikávét kapok Starbuckséktól, mert ők a suli hivatalos kávészolgáltatói. Persze piros pohárban, karácsony közeledtével az új dizájn a menő. Egyre gyakrabban gondolok a karácsonyi menüsorra is...annyi ötletem van, hogy előre retteghet mindenki. Olyan édességcsodákat fogok alkotni, hogy elájultok.
Ez eredetileg egy kívánságfelsoroló poszt lett volna, de nem bírok rájönni, mit szeretnék. András leszavazta a gyilkos bálnát. Könyvet nem, mert úgysem tudom cipelni, szóval ruhát, de azt meg úgyis velem kell megvenni, mert máshogy nem biztonságos. Esetleg egy laptopot, mert az agyam is kifolyik, de az meg gondolom drága. Szóval ötletem sincs. Pedig szülinapom is lesz.
Majd ezt még átgondolom, most inkább nézek egy kis Gyilkos elméket, aztán alvás. Holnap nehéz nap vár. Már csak 4 hétig járok suliba. Ez félelmetes.

2010. nov. 8.

Viharsziget

Végre van erőm felkelni, és pótolni a nagy lemaradásokat írásba. A szünet jó volt, felváltva néztem a Gyilkos elméket és a CSI-t. Pénteken beköltözött Ali, akiről már annyit tudok, hogy kólán, és banánon él. Legalább nem foglal sok helyet a hűtőben. Hétvégén fogalmam sincs, mit csináltam, valószínű írogattam, meg filmeztem így szépen felváltva, aztán vasárnap tudatosult, hogy hoppá, mindjárt One Night Only koncert. Gyorsan smseztem Ikukonak, hogy menjünk együtt, aztán már itt is volt a hétfő, és visszavedlettem izgatottan vihorászó lökött tinivé. Vagy csak majdnem, ezek inkább belső folyamatok voltak, a külvilág felé továbbra is a felhúzott szemöldökös cinikus képet sugárzom. Mivel tudtam, hogy George-ék nem szeretik időben kezdeni a fellépéseiket, egy határozott kanyarral a bár felé vettük az irányt, és bepróbálkoztunk a cseresznyés vodkával. Előzenekarnak két kezdő indie fiúcsapat, persze szigorúan az übercukifejű fajtából. Tényleg nem volt rossz választás a vodka. Azt azért megállapítottam, hogy amíg nem leszel befutott zenész, az epilepsziás mozgás több, mint kötelező. Zeneileg amúgy nem voltak rosszak, de hát röhögnöm kellett rajtuk! Aztán általános sikongatások közepette érkeztek az én jól bevált kedvenceim. Nem részletezem különösebben, imádtam! George egyre jobban tudja, hogy kezelje a közönséget, így azok mint a holtkórosok követik. Volt egy pillanat, amikor beugrott a tömegbe, a lányok meg megfosztották az összeizzadt, gusztustalan pólójától...kicsit olyan Hillary Duff-féle tini film feeling volt. Bár abban biztos nem izzad senki...Koncert után megvártuk őket, még egy fotózkodási lehetőséget nem hagytam volna ki. George egyébként jó arc, mindenkivel kedves, viccelődős, gyönyörű Burberry kabátja van stb. Legközelebb is megyünk.
Kedden kábán bemásztam a suliba, ahol aztán sikerült felébrednem, hála Leander ki-mit-tud-jának. Délután jöttek anyuék, vártam rájuk a busznál. Futottunk a másik buszra, jöttünk a koleszhoz, megcsodálták a kilátást, meg az itt uralkodó rendetlenséget, aztán már itt is volt a Tibi, hogy elvigyen minket Gloucester-be. Mióta itt vagyok, még nem aludtam máshol, és nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog a szobám. Kaptunk szuper vacsorát, meg társaságot, nagyon jól éreztem magam. Sajna szerdán nem tarthattam velük a kirándulós napon, mert írnom kellett a magazin órámra. Este jöttünk vissza, anyuék mentek a szállásra, én meg a koleszba. Másnapra úgy lebetegedtem, hogy jajj. Reggel a buszon éreztem, hogy mindjárt elhányom magam, valahogy túléltem az órát, aztán szemináriumon kaptam egy nagy energiafröccsöt, mikor Bob megmutatta az eddigi munkáim értékeléseit. Lehet mégsem fogok megbukni. Magazinból tuti nem. Óra után be a városba, anyuékkal séta, szép helyek, kedvenc helyek. Beültünk enni Tolkien bácsi kocsmájába, utána még anyu sütit kívánt, szóval sütiztünk is. Vagyis én nem, mert addigra már megint szarul voltam, és egy falat sem ment le a torkomon. Haza is jöttem, sok gyógyszer, és aggódó pillantások kíséretében. Pénteken emaileztem Cathrine-nek, hogy nem megyek órára, mert beteg vagyok, aludtam délutánig, akkor megint be a városba. Zuhogó eső, a hajam már rég nem tökéletes. Anyuék utolsó napja, jó lenne emlékezetessé tenni, de úgy fáj a torkom, hogy alig bírok megszólalni. Szar, hogy így jöttek ki a dolgok. Azért András gyönyörűeket fotózott, megtekinthetők itt: http://anglia-anglia.jalbum.net/anglia/
A hétvégém egy merő szenvedés, ma délután végre fel tudtam kelni, de szilárd táplálék még nem megy le a nyelőcsövemen, csak joghurt. A holnapi könyvbemutatót persze kihagyom. hülyebetegségmennyéhaza!!!